Spar Maraton 2014 – Minden kudarc egy lehetőség a tanulásra

with Nincs hozzászólás

Minden kudarc egy lehetőség a tanulásra

 

Már alig több, mint egy hét van hátra a Spar Budapest Maratonig. Nekem ez lesz a 10. hivatalos ilyen távú versenyem, így szeretném tisztességgel abszolválni a jubileumot. Nem véletlen az egybeesés, hogy ezt a versenyt választottam. Aki ismer és nyomon követte a sport tevékenységem, az bizonyára tudja, hogy a mumusom a Budapest Maraton. 2014-ben másodszor mentem neki a 42km-nek. Ma már tudom, hogy ez nehezebb, mint az első. Már nem volt akkora motiváció, hiszen elmondhattam, hogy maratonista vagyok. Akkoriban még ráadásul tapasztalatlan is voltam a hosszú távú versenyek terén, illetve valljuk be, tiszteletlen is. Mivel már zsebben volt a teljesítés úgy voltam vele, hogy törjük is át a 4 órás határt. Ezt olyan jól sikerült eltökélnem, hogy 32 km-nél leültem az Árpád hídnál és feladtam a küzdelmet. Az akkor megírt beszámolóm mindenkinek tanulságos lehet, különösen így a ráhangolódás időszakában.

 

 

 

A nem örömteli, de lehet, hogy hasznos beszámoló:

 

Sajnos, vagy nem sajnos, nekem a mosolygós, kapun átlépős fotó helyett ez az utcakép lehetne a SPAR befutóképem. Legalábbis a verseny 32km után itt, az Árpád híd lábánál, ért véget. Az éremmel való pózolás helyett, kimerülten, csak feküdtem itt a kávézó teraszán. Először csak emészteni akartam és nem gondolni arra, hogy mi vezetett ide, de Róka Laci ösztönzésére, hogy esetleg másnak is tanulságos lehet, elkezdtem keresni az okokat. Igaza volt, mert számos hibát elkövettem, ami csúful megbosszulta önmagát.

Mielőtt kielemezném ezeket, röviden összefoglalnám a felkészülésem és a versenyig eltelt időszakot. 2011-ben kezdtem el futni és sportolni. Akkor 1,5 km volt az első táv, amit meg tudtam tenni az akkori 127 kg-os testsúlyommal. Sokáig nem is volt ebben nagy áttörés és ízületi okokból inkább az úszást preferáltam. 2013-ban már rendszeresen, heti 3-4 alkalommal vettem magam rá a futásra. Élveztem, hogy egyre inkább gyorsulok. Eleinte 4, majd nyárra már 6km-re tornásztam fel az átlagosan futott távolságot. A testem is meglehetősen átalakult és átléptem a bűvös 100 kg-os határt. Akkor még nem kapott el a versenyszellem. Ezt mutatja, hogy még a Nike félmaratonra sem mentem el, pedig szeptember 22-én életemben először 2:05 alatt lefutottam a 21 km-t. Akkor döntöttem el, hogy egyszer a SPAR maratont is meg fogom csinálni. Innentől kezdve még tudatosabb lett a felkészülés. A téli időszakban komolyan emeltem a távolságokat és a tempót. Bejött a fartlek edzés és a téli alapozás. Sajnos mivel ezek az edzések gépen történtek nincsenek dokumentálva, de az eredmény elég drasztikus lett. Míg 2013-ban átlagosan 7 km-t futottam alkalmanként 6:00 perc/km-es tempóban. Ez 2014-re 12km-re változott 5:30-as sebességgel.

Ekkor a versenyzést még csak Róka Laci által útjára indított és mindenkinek melegen ajánlott Napfordulós világfutás jelentette.

Az első, nem online verseny, amin részt vettem a Velencei tókerülés volt 2014. áprilisban. Ott pecsételődött meg a sorsom véglegesen. A milliő, a tömeg, a táj a szurkolók rögtön elvarázsoltak. Az eredményemen magam is meglepődtem, mert 2:30 perc alatt teljesítettem a 28km-es távot. Ez volt az első hosszabb futásom is egyben. Ekkor gondoltam, hogy ha már ennyire belejöttünk, akkor miért ne próbálnánk ki magunkat még nagyobb távolságon. A cél nem volt kisebb, mint felmérni, hogy mire is vagyok képes. Az ötletet persze ismét Róka Laci szolgáltatta, aki meghívót küldött a Dunavarsányi futónapra, ahol a választható távok között ott figyelt a rejtélyes 42,2 km. A felkészülés nehézségei ellenére, akkor és ott legyőztem magam és a távolságot. 4:24 alatt célba értem.

Innentől kezdve hihetetlen motivációval feltöltődve folytattam az utamat a futás világában. Egyre többet és többet mentem ráadásul elkezdtem bringázni is. Júniusban már több mint 200 km-t futottam, de a csúcs a júliusi hónap volt, amikor összesen 168 km futott, 450 km biciklizett és 16 km úszott kilométer jött össze. Ezek között volt a Balaton körbetekerése, valamint a Balaton átúszás napja, ahol 5,2km úszás és 46 km biciklizés után még este lefutottam a balatonfüredi éjszakai félmaratont is. Tele voltam erővel, büszkeséggel és önbizalommal.

Mindezek után már csak a SPAR-t szem előtt tartva újra a futásra koncentráltam, így a szeptembert már több mint 250 kilométerrel zártam, és 7x mentem félmaratont, vagy még többet, köztük új 1 óra 45 percen belüli egyéni csúcsot felállítva.  

A táblázat kicsit becsapós, mert hiányzik az említett téli futópados alapozás, de azt hiszem, szemlélteti, amit bármikor ki merek jelenteni, hogy fizikálisan felkészültem a SPAR maraton teljesítésére. Akkor mégis mi okozta, hogy 32 km után gyakorlatilag a végkimerülés szélén összeesve feküdtem a földön?!

A kérdésre nehéz válaszolni, összességében azt mondanám, hogy azért, mert amatőrként próbáltam profit játszani. Ebben az esetben az amatőr nem negatív jelző, csupán arra utal, hogy bár fizikailag lehet felkészült, ismeretanyagban tájékozott valaki, de mégsem hivatásszerűen űzi a sportot és tapasztalata sem olyan mértékű.

Az esemény előtti napig nyitott kérdés volt a tempó és a cél. Mivel minden korábbi versenyemnek elfutottam az elejét és szenvedtem a végét, úgy döntöttem, hogy ezen a távon egy pontosan megtervezett ütemterv biztosíthatja a legjobb eredményt. Önmagában ezzel a feltevéssel a mai napig egyetértek, de egy fontos dologra nem gondoltam. Hiába tanultam be a teljes útvonalat, hiába tudtam hol emelkedik akár 1%-ot is az út, hiába ismertem a saját tempómat, nem vettem figyelembe az adott napi körülményeket és azt, hogy ilyen ?rövid? pályafutás alatt nem ismertem még ki a szervezetem határait és nem tanultam meg kezelni a különböző problémás szituációk kezelését. Márpedig 42 km alatt van ilyen bőven. Tudtam is, hogy lesz mélypont, de annak kezelésére még nem voltam felkészülve.

 

Így jött el a nagy nap, amire utólag így tudok visszatekinteni:

3 óra 51 perc, de ha törik, ha szakad 4 órán belüli idő. Ezt a futás előtti héten döntöttem el és csak ez lebegett a szemem előtt. Kilométerenkénti ütemtervvel kinyomtatva érkeztem. Tudom, hogy van olyan körülmény, amikor teljesíteni tudnám ezt az időt, de ez nem ez a nap volt. Nem is gondoltam olyanra, hogy nem tudom teljesíteni. Hiányzott belőlem a tisztelet és az alázat. 42 km nem játék. Az elsődleges cél a teljesítés kell legyen és nem az idő. Sohasem tudhatod előre, hogy mi fog közbejönni egy ekkora távolságon.  A külső körülmények kezelésében elkövettem 2 súlyos hibát. Nem ettem előtte rendesen és nem vittem magammal sótablettát. Alapesetben is lényegesen többet izzadok ki az átlagnál, de a 30 fokos hőségben közel 10 kg-ot fogytam a megtett 32 km alatt. A só nélkül hiába ittam kezdettől fogva minden állomáson (edzésen általában félmaratonon sem szoktam frissíteni) nem tudtam pótolni az extrém vízveszteséget. Csak átfolyt rajtam, amit megittam. Mindezek ellenére 22-23 km-ig másodpercre tartani tudtam az ütemtervet és, ami még fontosabb élveztem a futást. Mosolyogtam, pacsiztam, dúdolgattam, integettem. Az első jelek a szabadság híd előtt jelentkeztek. Elkezdtem lassulni, majd a frissítőpontnál már tettem pár lépést sétálva. Ha ezeket értelmezem és megfelelően módosítom, mind a tempót, mind fejben a kitűzött célt, akkor szerintem 4:30 perc körüli idővel minden gond nélkül a célban mosolyogtam volna, hiszen ehhez az utolsó 15 km-re még 2 órám lett volna (és további 1 óra a szintidőn belüli teljesítéshez). Sajnos ez az, amikor ösztönből megy az amatőr és intelligensen a profi.


A hídra érve elfutott mellettem a fehér lufi, amit pszichésen a lehető legrosszabbul kezeltem. Elkezdtem minden erőmet összeszedve sprintelni az ütemfutó után. Lelkileg összetört, hogy nem lesz meg a 4 óra. Tudom, ez tiszta hülyén hangzik, de pont erre értem, hogy mennyire amatőr voltam. A sprint végét nem kell részleteznem. 500 m alatt besavasodtam, begörcsöltem. A rakpart maga volt a kínszenvedés. Ahelyett, hogy kicsit pihenve nagyon lassan mozogva, kicsit nyújtva, rendezzem soraim, megpróbáltam az utánam érkező ismerősök mellé beállni, hogy hátha úgy menni fog. 5 km alatt megöltem magam. Hiába jött a frissítés, mert minden egyes megindulásnál jöttek a görcsök már a gyomromban, és a vállamban is. A mellettem elhaladó tömeg és az egyre romló állapot szépen fokozatosan mentálisan is megtört. Nem a célra koncentráltam, nem gondolkodtam, hanem hajtottam magam, amíg lehetett. Ahogy összeszedtem egy kis energiát azonnal megindultam. Ilyen kondícióban, az Árpád hídra felvezető útszakaszon, az izmaim végleg megadták magukat. Először meg kellett támaszkodnom, majd mikor újra el akartam indulni, majdnem elájultam. Ez volt az a pont, amikor tisztában voltam vele: fel kell adnom a versenyt. Ez 3:30 percnél történt.

A futás részleteit itt meg lehet nézni: https://www.runtastic.com/en/users/ors-dinnyes/sport-sessions/331002020

Mi a konklúzió:

  1. Mindenben körültekintőbben kell felkészülni, különösen a verseny adott napi körülményeire. Az utolsó hét és különösen az utolsó nap tényleg kritikus. Evés-ivás-pihenés tekintetében különösen.
  2. Jobban kell tisztelni a távolságot. Nem az időeredmény a lényeg, hanem a biztonság. Sosem lehetsz elég felkészült, hogy könnyedén vegyél egy maratont. Ekkora távon a nüanszoknak is óriási jelentőségük van.
  3. Nem gond, ha van előre kidolgozott stratégia, de az ne legyen kőbe vésve. Ki kell ismerni a test reakcióit és érteni a szervezet által adott jeleket.
  4. Nem elég tudni, hogy mikor van baj, meg kell tanulni kezelni a nehéz helyzeteket. Azonnal le kell reagálni és az első jeleket és azoknak megfelelően módosítani a tempót, a mozgást, a frissítést.

Hogy kudarcként élem-e meg az egészet? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem. Elbuktam és nem kívánom ezt az érzést senkinek sem. Én kénytelen voltam a saját hibáimból tanulni, de talán másnak így segíthetek, hogy ne kövesse el ezeket.

 

És, hogy mi történik ezután? Újult erővel futok tovább. Nem visszafelé tekintek, hanem előre. Tudom, mi az, amit elkövettem és tudom, hogy mit fogok másképp csinálni. Ez a verseny egy óriási tanulság volt számomra, de nem tört meg. Fizikálisan jobb állapotban vagyok, mint bármikor korábban és talán mentálisan pont egy ilyen pofonra volt szükségem. Jövőre így fogok odaállni a rajthoz és mindent megteszek, hogy a célban ünnepelhessek a többi hőssel, akik teljesítették a Budapest Maratont.

 

 

Leave a Reply